Illúzió, valóság, létezés, a jó, a rossz és a szép

Azt, hogy mi jó és rossz két módon tudhatjuk meg: valaki megmondja nekünk és elhisszük, vagy érezzük. Na, most abba is hagyhatnám ezt az írást, mert ez ilyen egyszerű. Vagy mégsem?

Descartes híres mondása „gondolkodom, tehát vagyok.” egy manapság is igen divatos okfejtésre épül: ha minden illúzió (vagyis nem valóságos), akkor az, hogy épp erről gondolkodom mégsem illúzió, márpedig, ha gondolkozom, akkor létezem.
Mi a különbség az illúzió és a valóság között? Lelki segítőként az a hozzáállásom, hogy az a valóságom, amiben hiszek és ez szubjektív. Ha azonban természettudományos szempontból vizsgálom ezt a kérdést, eleve azt feltételezem, hogy van egy objektív valóság: a létezés, a maga ténylegességében. A gond csak az, hogy emberi elmével ez felfoghatatlan. Nézzük csak a szavakat, amikkel megnevezzük a „létezőket”. A szavaink amolyan címkék. Praktikusak, de minden szó és fogalom csak néhány aspektusból jellemzik azt, amire vonatkoznak és mindeközben nagyon sok mindent elhanyagolnak: redukálnak, általánosítanak. Egyetlen jelenséget sem vagyunk képesek szavakkal teljesen leírni. A számszerűsítés és a képletek további redukciókat hajtanak végre és bizonyos szempontból tűpontosan megragadják a „lényeget”, de ezekkel sem vagyunk képesek leírni a jelenségeket a maguk totalitásában. Az úgynevezett fizikai valóság, amit az érzékszerveinkkel észlelünk, nem más, mint egy nagyon bonyolult „mozi” melyet az elménk gyárt. Descartes ezt még nem tudhatta, mert ő csak a halott agyat látta a boncasztalon, de ma már a komputerizált képalkotó technológiák révén „láthatjuk” a működő agy folyamatait. Azonban ezek is meglehetősen absztrakt eljárások eredményei. Descartes a modern technológia nélkül fogalmazta meg az „álom-argumentumát” és a „démon-hipotézist”, melyeket Putnam restaurált, tőle származik az „agyak a tartályban” hipotézis, melynek szórakoztató mozi változata a „Mátrix” trilógia.

Egyáltalán miért fontos az, hogy mi az objektív valóság? Azért, mert, ha ezt tudjuk, akkor többé kevésbé meg tudjuk mondani, hogy milyen és hogy hogyan működik a világ. Ha pedig ezt tudjuk, akkor befolyásolni tudjuk a jövőt. Például ősember perspektívából, ha tudom, hogy merre és mikor jár rendszeresen a gazella, akkor ma ások egy nagy gödröt az útvonalába és holnap jó eséllyel bele esik. Majd rakok rá egy GPS nyomkövetőt. Tulajdonképpen ez az objektív valóság-feltérképezés szülte a modern jóléti társadalmat. Sokáig tilos volt ilyen ördögi dolgokkal foglalkozni, de a felvilágosodás óta már Vatikán sem a régi. Röpke 2-300 év alatt minden megváltozott a „reál” tudományok gátlástalan tobzódásának hatására. Reál, vagyis az objektív valóság tudományai. Descartes miután eléggé elfáradt a szkepszisben, az evidenciákban találta meg a biztonságot nyújtó ismereteket arról, ami van. Egyszer megkérdezték tőle, miért gondolja, hogy az evidenciák megbízhatüak és nem illőziók? Azt válaszolta: Isten, nem lehet ennyire gonosz... Bár erről többnyire csak elvetemült filozófusok mernek beszélni, a reál tudományok sem haladták meg ezt a mankót mindmáig: ugyanúgy egyfajta ontológiai „hitre”, feltételezésekre, evidenciákra építik fellegváraikat, mint bármely más vallás. Thomas Kun „A tudományos forradalmak szerkezete” (1962) című írásában ezt így mondja: „Ha a tudós egy paradigmát magától értetődőnek tekinthet, nem kényszerül többé arra, hogy jelentősebb munkáiban megpróbálja alapjaitól újra fölépíteni tudományterületét és igyekezzék minden egyes bevezetett fogalom alkalmazását indokolni.” Vagyis, amíg a tudósok evidensnek tekintették, hogy a nehezebb tárgyak gyorsabban esnek a Föld középpontja felé, mint a könnyebbek, addig gondolkodás nélkül mindenkit megbuktattak az oskolában, aki ezt nem így mondta vissza. Galilei nem csak ezt cáfolta meg, hanem bevezette azt a módszert is, amely kísérleti tudománnyá tette a reáltudományokat. Úgy nevezte, hogy „hipotetikus deduktív” módszer. Az a trükkje, hogy először feltételezünk valamit, amit formulákba lehet redukálni, majd kísérleteket végzünk, melyek reményeink szerint igazolhatják a feltételezéseinket. A kísérletek eredményeit ugyanazon eljárással formalizáljuk és a hipotézis, valamint a kísérleti eredmények formuláit összehasonlítjuk. Ha egyeznek, akkor a feltételezésünket elfogadjuk. Ha nem, akkor a feltételezést elvetjük. Kivéve, ha jobban ragaszkodunk a feltételezésünkhöz és az ezzel járó előnyökhöz, mint a tudományos korrektséghez.

A lényeg az, hogy bármennyire is korrektek legyünk tudományosan, a legjobb esetben is csak a feltételezéseinket és elvárásainkat tudjuk igazolni általa, ami arra elég, hogy kedvezőbb helyzetbe hozzuk magunkat, arra azonban elenyészően kevés, hogy azt mondhassuk: ismerünk bármit is a maga tényleges teljességében. Ebben az a jó hír, hogy a tudományos pálya beláthatatlanul hosszú ideig jövedelmező lesz.

Az objektív valóság tehát nem teszi lehetővé, hogy általa a világot a maga teljességében és önazonosságában lássuk. Az ókori görögök szerint ez az istenek kiváltsága és nem adatott meg az embernek. Tehát akár objektív, akár szubjektív valóságról beszélünk, ez nem azonos a létezés totalitásának ismeretével, a színről-színre látással és ilyen értelemben a valóságról való hitünk és élményünk egyaránt illúzió.

Filozófiai értelemben feltevődik a kérdés ezek után, hogy egyáltalán miért gondoljuk, hogy van valami, amit színről-színre lehetne látni, hiszen ez is csak egy feltételezés? Descartes nyomdokait követve apró eltéréssel mondhatom erre, hogy ha már ezen töprengek, akkor azt mégsem vonhatom kétségbe, hogy ÉN létezem: cogito, ego sum. Na, de vajon a többiek is léteznek? Vagy ők pusztán az én elmeszüleményeim? Ha a fizikai tárgyak valóság élménye is nagy mértékben az én elmeszüleményeim, miért lenne ez másként bármi/bárki mással? Akárhogy is van, nem vagyok teljesen ura ennek a virtuális valóságélménynek még akkor sem, ha ez az én elmeszüleményem. Gyakran épp kiszolgáltatottan alárendelődöm neki. Éppen ezért megpróbálom alázatosan kiismerni a valóságom szeszélyeit, és szabályokat alkotok az ismétlődésszerűségeiből, hogy könnyebben eligazodjak ebben a színes forgatagban.

Azokkal, akik hozzám hasonlóknak tűnnek és nincs közvetlen hatalmam felettük, szerződéseket kötök és megállapodok velük a valóság közösen elfogadható értelmezéseiben. Vagyis, szociálisan viselkedem a békés együttműködés érdekében. Így születik az erkölcs, a morál és a normatív értékek: a NORMÁLIS. A létezés önazonos teljességének viszonylatában ezek is mind illúziók, melyek legjobb esetben megközelítik azt, ami van, de jobbára absztrakt mentális redukciói annak, amire vonatkoznak.

Látszólag legközelebb ahhoz, ami van, az érzékelésem és az érzelmeim vannak, ám ezek a tudatom számára szintén az észlelés absztrakt értelmezésének eredményei, tehát ezek is illúziók a fenti kritérium szerint.
Van azonban a gondolkodó önmagam tapasztalatán kívül valami, ami kétségtelenül nem illúzió: a VÁLTOZÁS. Tapasztalom, ahogy a gondolataim, az észleléseim és minden, amire figyelek változik. Vannak látszólag változatlanságok eme megfigyelésemben, de alaposabb odafigyelés és elemzés eredményeként azt is fel tudom deríteni, hogy még a változatlannak tűnő jelenségek is változnak. A változatlanság innen nézve nem más, mint a jelenségek közötti szinkronicitás látszata. Ez teszi felismerhetővé az ismétlődésszerűségeket, az ebből fakadó harmóniát, és végül a szépséget.

Vagyok tehát Én és a Változás. Ennyi maradt a kritikai gondolkodás szikéje alatt, amiről azt mondhatom, hogy EZ VAN. Csakhogy ezek ismeretei sem azonosak a színről-színre látással, vagy a létezés totális önazonos ismeretével. Az ego, vagy én, vagy a személyiségem némi önismereti törekvés után könnyen belátható, hogy meglehetősen nehezen kiismerhető és amit végül tudni vélek magamról, az is redukciók és absztrakciók eredményei. A változás szintén csak egy aspektusa a létezésnek és abban az értelemben mindenképpen illúzió, hogy eleve, amiket változónak gondolok maguk is illúziók.

Igen ám, de ha minden illúzió, akkor miként ismerhetném meg azt, ami több mint illúzió? Szorgalmas tanulással semmiképp. Végtelenül sokáig tartana. A részleges tudás gyűjtögetése bár egyre közelebb vihet a létezés megismeréséhez, ám eleve részlegességekre épül és már most is áttekinthetetlenül nagy az emberi tudásbázis. Ha ez az istenek privilégiuma, úgy tűnik istenné kellene válnom, hogy a létezést a maga önvalójában felfoghassam. Egyes vallási irányzatok úgy tanítják, hogy a „megvilágosodás”, vagy „felébredettség” is egy ilyen lehetőség. Több, önmagát megvilágosodottnak nevező emberrel találkoztam már. A többségük nagyon kedves volt velem, de egyiküknek sem sikerült meggyőznie arról, hogy amit illúziómentességnek neveztek, az több lenne, mint a részleges emberi valóságélménynek egy újabb formája.

A magam részéről már beletörődtem, hogy az illúziók világában élek. Sőt, az sem zavar már, hogy jómagam is illúzió vagyok. Ez az írás is az.

Sok szorongást kellett elengednem, mire a végső biztos tudás igényét is el tudtam engedni. Olyan volt, mintha arra kért volna valaki, hogy ejtőernyő nélkül ugorjak ki egy repülőgépből. Kemény küzdelem volt, mire kiugrottam. Akkor viszont kiderül, hogy ez a „repülőgép” sem más, mint egy „szimulátor”. Megkönnyebbültem és ezzel együtt valami furcsa dolog történt. Megértettem, mekkora áldás, hogy képtelen vagyok Isten szemével látni a létezést. Az emberi véges tudatommal gyakran újra meg kell tanulnom olyasmiket, amiket már egyszer felismertem. Ez meglehetősen szórakoztató és kellemes élmény: „Jé, hát persze!” – és bár tudom, hogy illúzió, mégis ujjongó örömmel fogadom a felismerést. Számtalan csoda illúziója tárult fel előttem, amelyeket eddig nem vettem észre, mert túlságosan el voltam foglalva az IGAZI tudás keresésével. Megváltozott a valóságélményem, mert már kevésbé aggódom a jövő miatt – ezért több időm maradt a jelenre. Elfogadtam, hogy ahogy van úgy van jól, és ahogy lesz úgy lesz. Már nem érdekel túlságosan, hogy kinek van igaza és nem kutatom, hogy mi van a „májá” fátylai mögött. Gyönyörűek ezek a fátylak és maguktól is feltárulnak. Megbocsájtóbb lettem a tévedésekkel szemben és elfogadóbb, ha valaki az enyémtől merőben másként látja a valóságot. Elfogadtam, hogy az igazságnak ezer arca van, és bár ezek mindenike részleges, mégis szépek. Lemondok az isteni tudásról az emberi lét eme gyermekien szép, kedves örömeiért, a CSODÁKÉRT. Ha a létezést úgy látnám, ahogy van, feltehetően bármerre néznék mindent értenék is egyben. Bizony nehéz lehet így rácsodálkozni bármire is. A valóságélményem legnagyobb jótékony illúziója az, hogy nem látom a tudatlanságom mérhetetlenségét. Így viszonylag bátran élek. Nem látom a vakfoltjaimat és így olykor a meglepetés fájdalmas. Megunhatatlanul sokszínű ez az élet. Rájöttem még egy valamire! – minél jobban bízom Istenben és ha ebből a bolond vak bizalomból cselekszem, annál több a csoda és annál kevésbé traumatikus a kellemetlen meglepetés. Eleinte csak egészen kicsit bíztam benne… de nem vette zokon.

A legkülönleges pedig az, hogy honnan tudom, hogy van Isten? NEM TUDOM! ÉRZEM.

Nyomtatás