Transzgenerációs örökségünk
2019 – jelenkor. Bár csak ilyen egyszerű lenne, hogy egy aktuális dátummal meghatározhatnánk ezt. Olyan ez, mint amikor felnézünk a csillagos égre és milliárdnyi sziporkázó pontot látunk, mégis minden csillag eltérő időintervallumú képet mutat, mert a fényük eltérő távolságról érkezik a szemünkig és így különböző múltbéli állapotait látjuk az égi jelenségeknek egy szubjektív jelen időben. Amikor ránézek az utcán az emberekre ugyanígy számtalan múltat látok a privát jelenemben. Ezek mind az én múltjaim is, hiszen fel sem ismerem azt, amiről nincs képzetem.
Ott van például az a piros ruhás nő (a Mátrixból):
Kitűnik a tömegből, mert azt „akarja”, hogy észre vegyem. Pontosabban épp úgy néz, amitől a humán hímek többsége bezsong. Csábos, hívogató a tekintete és ha nem blokkolok le a nagy lehetőség izgalmától, teljesíthetem a vágyam, meghívom egy randira és talán már sínen is vagyunk a gyönyörben úszó nász, esküvő, gyerekek, kertes ház, autó, jó fizetés, vagyon, nyugdíj, koporsó felé. Ki írta ezt a programot? És mikor? Ez lenne az „amerikai álom” a ’60-as évekből? Nem. Ez egy örökzöld álom +18 kórhatárral; csak a díszlet változik korszakonként.
A második világháború alatt és után azonban valami összekuszálódott ezekben a jólfésült életcél programokban. A nők gyárakban kezdtek dolgozni, az amerikai bombázók orrára fehérneműs hölgyeket festettek a vidám harci morál emelésére, a több generációs tulajdonok jelentős része gazdát cserélt, majd jött a bébi-bumm, a termelőerő növelési verseny, a technokrata győzelem a primitív természet felett és mindez a „fejlődés” és „szabadság” zászlajai alatt.
A múlt század második felében az egész modern világban vészesen elszaporodtak a válások. Az örök ígéretű házasságok kártyavárként omoltak össze. Ez annyira ijesztő méreteket öltött, hogy még a magányos „hős-gyár” Hollywood is szemléletet váltott és a ’80-as évektől a szuperhősök csapatban kezdtek világot menteni és a család egységét többé nem dobták el a „Nagy Szent Szerelemért”. Sajnos későn kaptak észbe. Már semmi sem tudta megállítani a válások növekedési arányát. A családstruktúrák tömeges szétzilálódása azonban csak egyike azoknak a súlyos tüneteknek melyek az egész modern társadalom degenerálódását jelzik. Új divatok, eszmék és szemléletek áradtak a szélrózsa minden irányából. Az utazás ideje hatványozottan rövidült: a nagyapám még gyalog vitte a juhokat a gyergyói vásárba és ez a 60 km-es út oda-vissza napokba telt. Ennyi idő alatt ma már a világ bármely utasszállító repülőtérrel rendelkező térségébe el lehet jutni. A modern média, az úthálózat, a komputerizált technológia, az energetikai erőforrások olyan körülményeket teremtettek melyre az emberiség nem lett felkészítve.
A szüleinktől megörökölt gondolkodási, érzelmi, viselkedési minták több generációs örökségek. A köztudatban ma is jól ismertek ezek a szlogenek: „a jó dolgokért meg kell szenvedni”, „aki nem dolgozik, ne is egyék”, „ne dicsérd a gyereket, mert elbízza magát”, „a férfiak nem sírnak”, „katonadolog”, stb. Azonban nem csak ezeket a „bölcsességeket” örököltük meg, hanem a háborús éhínségek szorongását, a haláltáborok rettegését, a férfi katonák által meggyalázott civil nők iszonyatát, a kisemmizettséget és még hosszan sorolhatnám az elmúlt századokban a tettes-áldozatiságban elkövetett és elszenvedett szörnyűségeket, melyeket mindmáig magunkban hordozunk. Magunkban hordozzuk őseink számtalan érzelmi mintázatát, melyeket mi magunk soha nem éltünk át. Összezavarodott ezek mentén a férfi és a női identitás, az életcél, a morál és mindaz az irányzék, melyben bízni próbálunk a boldogságunk keresése közben. Így történhetett meg az a furcsa helyzet, hogy a „jóléti társadalmak” emberi gyakran boldogtalanabbak, mint a harmadik világbéli létminimumon élőké.
A pszichológiai és szociológiai felmérések már a múlt században kimutatták, hogy a modern társadalmakban alig akad olyan ember, aki ne szenvedne valamilyen lelki betegség érintettségétől. Ezek leggyakoribb formája a szorongás. A szorongás olyan félelmek alattomos jelenléte, melyeknek olykor nevük sincs a tudatunkban, mivel gyakran nem is mi éltük át azt a körülményt, amelyben ez a félelem rögzült: pusztán megörököltük.
Életünk jelentős részét a megörökölt és tanult automatikus válaszreakciók mintázatai irányítják. Ez fokozottan igaz a családi viselkedésmintázatokra. A „döntéseink” mögötti ésszerű érvek gyakran ezek utólagos legitimiziáló magyarázatai. „A megszokás nagy úr” – mondja egy régi szólás; valóban az – hiába próbálunk kitörni a börtönéből, hiába költözünk városról tanyára, hiába válunk el és alapítunk új családot, nincs menekvés a transzgenerációs örökségeink elől – velünk jönnek mindenhova. Sokan egész életüket úgy élik le, hogy minden konfliktusukat a külvilágnak tulajdonítják. Már hogyne zsongana be egy egészséges férfi, a piros ruhás nőtől, amikor az így néz rá. Takarjuk le! Mégsem várhatjuk az élet koronájától, Isten képmásától, a dicső nemes heroikus hímtől, a becsületesség merev obeliszkjétől, a FÉRFITŐL, hogy ellen tudjon állni egy ilyen bestiális szexuálmágiának… Fujj! Persze ma már a férfi sem a régi… Elnőiesedett! A modern férfi tétova puhány lett és az emancipált nő lenyomja a jól ápolt nagylábujjával. A modern nő márpedig férfit akar, aki nemes lelkű, egyenrangú társa, aki előzékeny és szolgálatkész (az ágyban) és mindeközben egy büszke fenevad a kifutón diplomákkal, piros sport autóval és hűséges kutyatekintettel. Hát igen. A technokrata forradalom során kissé el lettek hanyagolva a humán bölcseletek és a régi eszmék csúnyán összezavarodtak. Teremtettünk egy szép új világot használati útmutató nélkül. Mondhatni manapság az abnormális lett az általános. Megfelelő használati kézikönyv nélkül a mikrosütőben szárított macska éppúgy megeshet, mint az, hogy valaki férfiból nővé operáltatja magát és leszbikus lesz.
Megörökölt transzgenerációs viselkedési minta a nemi identitásunk, a féltékenység, a becsületesség, a konfliktusokra adott rutin válasz, minden, ami „normális”, vagyis normatív. Transzgenerációs viselkedési minta az, hogy a férfi fiú gyerekre vágyik, mert az őseitől azt hallotta, hogy ettől lesz igazán férfi. Ez erősíti számára az önmaga által is kétségbe vont férfiasságát és amikor galád módon mégis lánygyereke születik, akkor savanyú lesz a nyál a szájában. Fel sem fogja, hogy épp elindít egy folyamatot a lányában, aki úgy nő fel, hogy soha nem tud megfelelni az apjának, mert az fiút várt. Leírhatatlan az a néma csendes szívfacsaró fájdalom, amiből ennek a lánynak naponta jut. Végül maga sem veszi észre, hogy megpróbálja a lehetetlent: fiúvá válni. Az is transzgenerációs viselkedési minták által vezérelt, hogy miként szeressünk, birtokoljunk vagy lázadjunk.
Ez a mai, a bőség zavarának világa – nem az új keletű műanyagszigetekre gondolok az óceánokban, hanem a hitrendszerek, eszmék és életviteli programok groteszk zavarára. Ez sokkal nagyobb gond szerintem, mint az ökoszennyezés (lévén az is innen ered). A modern világ lehetővé tette, hogy az egymástól távol eső kultúrák eszméi eddig soha nem látott sebességgel terjedjenek és keveredjenek, fittyet hányva térre és időre. Itt Európában pár emberöltővel ezelőtt feudális világrend uralkodott. Ezzel egy időben Kínában egy császári, hivatalnoki diktatúra, mely leginkább a későbbi szocializmusra hasonlított (ezért van még ma is szocializmus Kínában). A modern technokrata világ minden kultúrában -melyet elért- kihúzta a talajt a régi rendszer lába alól, és nem adott másikat. Cserében viszont lehetővé tette, hogy ezek az eltérő kultúrákból származó rendszerek jól összekeveredjenek. Zavaróan sok viselkedési minta, eszme, hitrendszer áll a rendelkezésünkre, csakhogy egyik sem a mai modern világ élhetőbbé tételére készült. Némelyik rendeltetésével ellentétben óriási károkat okoz egyénileg és társadalmilag. A hippy korszak jelszava, mi szerint „szeretkezz, ne háborúzz” egy kétségbeesett válasz a maszkulin farokméregető nagyhatalmi politikára, mely az atomháború közelébe sodorta a világunkat. Bármennyire furcsa, de ez is egy transzgenerációs viselkedési minta, amit a hippyk nem a bonobo majmoktól tanultak, hanem az indiai kultúrából.
Nem minden transzgenerációs viselkedési minta rossz. Azokkal van gond, amelyek ahelyett, hogy megkönnyítenék az életünk rendeltetésük szerint, éppenséggel megnehezítik. És sajnos ilyenből sok van, mert a normáink többsége olyan életvitelű világokból származnak, melyek nem kompatibilisek a jelenlegivel.
A jó hír az, hogy megfelelő módszerrel és kitartással ezek megváltoztathatóak. Bárki felszabadíthatja magát a túl szoros bilincsek alól.
Sok módszer létezik, mert „a szükség törvényt bont”. Itt is jelen van a bőség zavara: a lótusz illatú egogyilkos megvilágosodás-ashramok, karmatörlesztő joga központok, turbó manager képzők, komoly, sokdiplomás akadémikusok és városi sámánok színes piaca kínálja a megváltást és szabadságot. Mert szabadság van! És tény, hogy nagy szükség van a szabad szellemű bátor kísérletezőkre, mert eltévedt turisták lettünk a saját magunk teremtette világban. Némelyik módszer pénznyelő szemfényvesztés, de sok olyat ismerek, amelyek tényleg működnek véges keretek között.
Az az út, amit én járok, szintén egy kísérlet a sok közül. Ez az érzelmi önismeret útja. Ezen az úton ahhoz, hogy egy transzgenerációs viselkedési mintázatot meg tudjak változtatni, az első lépés az elhatározás, hogy változni szeretnék – e nélkül fű sem nő a grundon. Az elhatározásom komoly felkészülést igényel, mert ez ad erőt, hogy végig vigyem. Nem elég magamban bíznom (pláne, ha épp az a gond, hogy nem bízom magamban). Én ilyenkor, bár pironkodva, de még Istent is segítségül hívom!
A második lépés, az önreflexiónak egy speciális formája. Miközben a napi tevékenységemre figyelek, amit épp csinálok, egyben azt is figyelem, hogy milyen vagyok abban a környezetben, amelyben épp jelen vagyok. Továbbá azt is figyelem, hogy mindeközben milyen érzelmek zajlanak bennem. Mintha egy befele néző, egy külső közeli és egy külső távoli képet adó kamerával egyszerre figyelném magam. Gyakorlást igényel ennek az önmegfigyelési módnak az elsajátítása. Én a keleti buddhista meditációk révén tanultam meg ezt. Ez az önreflexió segít abban, hogy felismerjem az ismétlődő viselkedési mintázataimat. Egy megfelelő lelki segítő sok támogatás adhat ebben a folyamatban, mert rajta keresztül még a „kameráink” vakfoltjaira is ráláthatunk. Ilyen vakfoltja mindenkinek van. A megfigyelés az ismétlődések és a társított érzelmek mentén megszüli a felismerését annak, hogy mi az a viselkedési mintázatunk, amin változtatni érdemes. Általában egy ilyen önreflexió révén sok mintázatunk láthatóvá válik, de egyszerre csak egy mintázat megváltoztatására vállakozzunk!
Nehéz feladat, mert ezek a viselkedési mintázataink szeretnek elrejtőzni és olyan elvi őrzők segítik őket mint: „becsületes ember nem változik”, „én megbízhatóan mindig ilyen voltam és ilyen is maradok”, vagy az „az elvtelenség gerinctelenség”.
A harmadik lépés a viselkedési mintám kikapcsolása, és/vagy behelyettesítése egy másikkal. Egy viselkedési mintát tapasztalataim szerint nem lehet „törölni”, csak felülírni és inaktívba tenni. Ha már leszoktam a dohányzásról, egész életemben emlékezni fogok rá, hogy milyen volt, amikor dohányoztam és bármikor nagyon könnyen újra elkezdhetném ezt a rutint. A viselkedési megszokásaim nem törlődnek e változtatás révén, hanem inaktívak lesznek. Ha a helyükre egy másik viselkedési mintát teszek, ez nagy mértékben megkönnyít a folyamatot. A felismert és megváltoztatásra szánt viselkedésem automatikus működését úgy tudom megállítani, hogy elveszem tőle a cselekvési energiát még mielőtt elindulna (utána nagyon nehéz). Valahogy így: ha már elég ideje figyelem magam, észre fogom venni azt a pillanatot, amikor épp bekapcsolna az automatikus viselkedésem; ez a nagy pillanat, amikor tehetek valamit magamért! Vagyis NEM TESZEK SEMMIT. Várok. Figyelek és várok. Addig várok, amíg ez a „viselkedési rutint elindító pillanat” elmúlik. Várni és nem tenni semmit azonban nagyon nehéz. Sokat könnyít a helyzeten, ha valami mást csinálok ilyenkor, mint amit épp el szeretnék kerülni. Lehetőleg olyat, ami nem károsabb rám és környezetemre nézve, mint amit épp meg akarok állítani. Ha napi rutinról van szó ez a folyamat akár 21 nap alatt sikeres lehet.
Az, amikor segítek embertársaimnak ebben, látszólag nekem jut a legkönnyebb része a folyamatnak, hiszen egymásra mindannyian sokkal jobban rálátunk, mint magunkra. Csak hát az önismereti úton járó hamar megtanulja, hogy amit máson észrevesz, az csak azért lehetséges, mert ő maga is rendelkezik ezekkel a mintákkal. Így aztán az önismeret egy idő után már életforma.
